Love is a dangerous disadventage XIII.

Sziasztok! Ez is eljött hát. Itt van a finálé. Nagyon köszönöm, hogy olvastátok, habár nem tudom, hogy hányan is vagytok. Remélem, hogy tetszett és még egyszer köszönöm. Nem tervezem abbahagyni az írást, rengeteg történet van még a fejemben és igyekszem leírni őket, hogy azokat is megoszthassam veletek. Nem tudom, hogy ez mikor lesz, de majd igyekszem. Most már eleget írtam, ideje hagynom, hogy megtudjátok ennek a történetnek a végét, amit nagyon szerettem írni. Jó olvasást! :)

Az elmúlt pár nap történéseire egyáltalán nem emlékszem. Csak azt a végtelen fájdalmat éreztem, amit Sherlock halála óta folyamatosan. Reggel lezuhanyoztam, és előkerestem a fekete ruhámat, ami a nagymamám temetésén volt rajtam. Felöltöztem, és pont akkor kopogtattak. Tudtam, hogy John az. Nem tudtam volna egyedül elmenni a temetésére. Amikor a temetőben voltunk, még rosszabbul éreztem magam. A fájdalmam mintha a 100-szorosára nőtt volna. Ha John nem fogott volna, biztosan összeesem. Mikor vége lett a temetésnek, az a pár ember, aki ott volt, mind elment. John még maradt egy ideig, de ő is elment. Csak bámultam a sírkövét, és sírtam.

- Minden úgy lett, ahogy mondtad. Nagyon dühös vagyok rád. Azt mondtad, hogy úgy fogom érezni, hogy becsaptál. És úgy is érzem. De.. szeretlek. És sosem fogom elfelejteni, amit tettél. És téged sem foglak elfelejteni. Soha. Lehet, hogy őrültségnek hangzik..de bizonyos értelemben te is az voltál.. - itt elcsuklott a hangom, és nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet. Megfordultam, és elhagytam a temetőt. Mikor hazaértem, zokogva borultam az ágyamra. Nem bírtam abbahagyni a sírást. A telefonom hangja szakította félbe a sírásom. Könnyes szemmel meredtem a kijelzőre, amin ez állt: „ Nem bírom elviselni a folyamatos sírásod. Hagyd abba. A kedvemért. SH” Már épp fel akartam hívni John-t, amikor megint SMS-em jött. „ Erről ne szólj senkinek. És ne keress. Majd találkozunk. Ha itt az ideje. SH” Nem tudom, hogy miért kérte ezt, de úgy tettem, ahogy kért. De aznap este mosollyal az arcomon, csökkenő fájdalommal aludtam el.

Love is a dangerous disadventage XII.

Itt a finálé első fele. Remélem tetszeni fog, és köszönöm szépen, hogy olvastátok. Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást! :)


Reggel kimentem az újságért, és egy kávé kíséretében leültem az asztalhoz. A címlapon megakadt egy cikken a szemem. A címe: „ Sherlock: A sokkoló igazság.” Forrásnak egy közeli barátot említ, egy bizonyos Richard Brook. Sherlock sosem említette ezt a barátot. Sőt, ő azt mondta, hogy nincsenek barátai. Végigolvastam a cikket, és nagyon kiakadtam. Eszerint Sherlock egy csaló. Azt állítja, hogy Moriarty nem is létezik, sosem létezett, csak a detektív találta ki. De hát ez nem igaz. Viszont ez a Richard Brook olyan ismerős volt valahonnan. Rákerestem a neten. A kereső azt dobta, hogy Reichenbach. És ekkor esett le, hogy ez a fickó maga Moriarty. És az emberek képesek hinni neki. Ez őrültség. A gondolatmenetemet a telefonom szakította félbe. Üzenetem jött, mégpedig.. Sherlock-tól. A tartalma kicsit meglepett. Az állt benne, hogy : „ Nem az vagyok, akinek hiszel.” Mi? Ezt nem értem. Miért mondja ezt? És letegezett? Sherlock sosem tegezett engem. Pont mikor ezt gondoltam, jött egy újabb SMS-em: „ Tudom, hogy még sosem tegeztelek le, de már itt volt az ideje. Most vagy soha. Nincs több lehetőségem.” Ez nagyon ijesztően hangzik. De miért írna ilyet? Ennek semmi értelme.. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mit is jelent, amit írt. Azonnal meg kell őt találnom. A bátyjához biztosan nem menne, a lakásba pedig nem mehet vissza, hiszen körözik. Csak egy hely maradt.  A kórház. Fogtam egy taxit, és egyenesen oda indultam. Mikor odaértem, felrohantam a második emeletre, és benyitottam a laborba. Sherlock éppen a kabátját vette fel.
- Reméltem, hogy nem érsz ide. - mondta.
- Miért?
- Nem szeretem a búcsúzkodást.
- John?
- Elment. Kapott egy hívást, miszerint Mrs. Hudson-t meglőtték. De ne aggódj, nincs semmi baja.
- Nem teheted. Kell lennie más megoldásnak.
Hirtelen előttem termett:
- Nincs más megoldás. Egyszerűen nincs.
- De te nem halhatsz meg. Ez így nem jó.
- Tudom. De nem tehetek mást. Nagyon haragudni fogsz, azért, amit teszek, és úgy fogod érezni, hogy becsaptalak. De szeretném, ha tudnád, hogy nem.
- Miről besz..
De nem tudtam befejezni, mert hirtelen megcsókolt. Még sosem éreztem ilyet. Melegség járta át minden porcikámat, és mintha eltűnt volna alólam a föld, és semmi sem maradt volna csak mi. Csak ez a pillanat. Elengedett, majd ezt suttogta:
- Szeretlek. És sajnálom. Majd ha legközelebb találkozunk, akkor dühönghetsz.
És ezzel a mondattal kiviharzott a laborból. Utána akartam menni, de nem tudtam, mert...miközben csókolóztunk, hozzábilincselt az asztalhoz. Biztos azzal a bilincsel, amivel őt bilincselték meg. Most már megértettem, hogy miért mondta, hogy dühös leszek rá, és hogy úgy fogom érezni, hogy becsapott. És igaza lett. Leültem a földre és zokogtam. Azért jöttem ide, hogy megakadályozzam a halálát, de kudarcot vallottam. Még sosem éreztem ilyen fájdalmat. Mintha a lelkem egy részét kiszakították volna belőlem. Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott zokogva, de egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett John. Könnyek voltak a szemében, és rögtön tudtam, hogy megtörtént. Még mondania sem kellett.
- Elmondta nekem, hogy idebilincselt.
- Meg akartam állítani, de..
- Én sem lettem volna képes rá, ne okold magad. - mondta katonásan.
- Ne csináld ezt, kérlek.
Tudta, hogy arra gondolok, hogy ne fojtsa vissza az érzéseit. Leszedte rólam a bilincset, és könnyekben törtünk ki. Nem tudom, hogy hogyan kerültem haza, és, hogy mi történt még aznap, de nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, amit mondott. „ Szeretlek” Még mindig nem tudom elhinni. De előre megmondta, hogy ez lesz. Nem tudom, hogy mikor aludtam el, de azt tudom, hogy Sherlock hangja visszhangzott a fejemben.